A Pontozási Csalások Illusztrációja, Avagy a Pernell Whitaker vs Julio Cesar Chavez Mérkőzés Története
2016. október 18. írta: Pradarics Tomi

A Pontozási Csalások Illusztrációja, Avagy a Pernell Whitaker vs Julio Cesar Chavez Mérkőzés Története

Hogy mi kell egy klasszikus szupermérkőzéshez?

Kell először is kettő darab ökölvívó. Ahhoz, hogy minőségi összecsapásra legyen kilátásunk, fontos, hogy képzettek és lehetőleg minél komplexebb képességűek legyenek. Jót tesz, ha stílusukat tekintve különböznek egymástól, és pontosan abban a legjobbak, amellyel hatékonyak lehetnek a másikkal szemben. Nem árt az sem, ha mindketten elég tapasztaltak, de még erejük teljében vannak, továbbá az sem, ha nagyjából hasonló méretűek. Végül pedig szükséges az is, hogy ezek a bokszolók akarjanak egymással összecsapni.

Vagyis fogalmazzunk pontosabban: szükséges két csúcson lévő, remek - és egymástól eltérő - képességű ökölvívó, akik egymáshoz közeli súlycsoportban vannak, és a bizonyítani vágyásuk erősebb az egójuknál.

Bármikor jön létre egy ilyen párosítás, az a felvezetésétől kezdve reflektorfényben úszik, és hozzon akár látványos, adok-kapok küzdelmet, akár taktikai összecsapást, emléke generációról generációra őrződik.

A következőkben felelevenített mérkőzés mindenben megfelelt a fent említett kritériumoknak, ám annak emléke mégsem olyan előjelű, mint amilyen előjelet megérdemelt volna.

1992 nyarától a bokszvilág súlycsoportoktól független listájának két legmagasabban rangsorolt versenyzője karnyújtásnyi közelségre volt egymástól. A könnyűsúlyból a vitathatatlan bajnoki címét feladva fellépő Pernell Whitaker az IBF szervezet újdonsült királyává vált, miután kipontozta Rafael Pinedát. A mexikóiak büszkesége, Julio Cesar Chavez ekkor már évek óta a 140 fontos kategória legjobbjának számított, és a WBC trónját tudta magáénak.

Whitaker azonban nem sokat időzött a divízióban, és tovább lépett észak felé, 147 fontra, ahol a következő év tavaszán James "Buddy" McGirt legyőzésével begyűjtötte ugyanazt az övet, amelyet Chavez egy súlycsoporttal lejjebb birtokolt. Pernell, miközben a vártnál nehezebb tizenkét menetes mérkőzésen izzadt, nem is sejtette, hogy promótere, Lou Duva már mindenben megegyezett a mexikóit képviselő Don Kinggel egy szeptemberi szupermérkőzést illetően.

(Photo: www.ringtv.com)

 

A párosítás szakmailag és üzletileg is zseniálisnak ígérkezett: egy érinthetetlennek tűnő, szenzációs technikai képzettségű amerikai bajnok és egy ellenállhatatlannak tetsző, erőtől duzzadó, veretlen mexikói világelső készült megmérkőzni egymással. Tovább emelte a találkozó presztízsét, hogy a sportág két legmagasabban rangsorolt ökölvívója küzdött meg, a győztes tehát az ökölvívás új arcává válhatott.

Az összecsapás helyszíne a san antoniói Alamodome aréna volt, amely több mint 60 ezer szurkolót fogadott magába a mérkőzés estéjén. A gála televíziós programját külön előfizetéses rendszerben sugározták az USÁ-ban, és a főmérkőzés résztvevőinek garantált fellépti díja 5 és 2.5 millió dollár volt a mexikói öklöző javára.

Whitaker 32-1-es mérleggel lépett a szorítóba; egyetlen vereségét egy vitatható pontozás eredménye szülte, amelyet később tisztázott Pernell a Jose Luis Ramirez elleni visszavágó könnyed behúzásával. Fordított alapállása, zseniális lábmunkája, kivételes ritmusérzéke és kézsebessége, valamint hihetetlenül magas ringintelligenciája a legtöbb hozzáértő szerint a mexikói sztár egyenrangú ellenfelévé tette őt. Az esélyek azonban, részben utóbbi bunyós hihetetlen népszerűségének köszönhetően 2-1 arányban az amerikai ellen állapodtak meg.

Chavez mérlege 87-0 volt, 73 kiütéssel, és mindössze egyetlen alkalom volt, amikor közel került a vereséghez, ám lélekjelenléte (karöltve Richard Steele mérkőzésvezetővel) akkor is megmentette a fiaskótól. Az eset a Meldrick Taylor elleni első összecsapásán történt, amikor mindhárom pontozónál vesztésre állt tizenegy felvonást követően, ám a záró körben sikerült padlóra küldenie amerikai ellenfelét, akit - bár felállt, - a vezetőbíró nem engedett tovább küzdeni. A mérkőzésből ekkor két másodperc volt vissza.

(Photo: twimg.com)

 

Az összecsapás, amelyet hatalmas felvezetés előzött meg, végül kevesebb izgalmat hozott a kezdő gongszót követően, mint amennyit a stadionban ülő, túlnyomórészt mexikói-amerikai közönség látni tervezett. A buli gyilkosa Pernell Whitaker volt, aki túl intelligens volt ahhoz, hogy felelőtlenül lépjen fel brutális erejű ellenfelével szemben, és páratlan lábmunkájára hagyatkozva szemtelenül simán nyerte a meneteket.

Az első két felvonásban még kevésbé használta zseniális ütemű első kezes egyenesét az amerikai, ám hatékony elmozgással már ekkor is ellehetetlenítette a kisváltósúlyú világbajnokot, a harmadik etaptól pedig már totális kontroll következett Whitaker részéről.

A hatodik körben egy hatalmas balhorog mélyre csúszott Pernell részéről, amely negyvenöt másodpercre megakasztotta a küzdelem folyását, és felkorbácsolta az amúgy is indulatoktól feszült légkört, ám a hetedik nyolcadik menetben újra jött az iskolaboksz az amerikai bunyóstól, aki addigra olyannyira magabiztossá vált, hogy többször maradt közel a mexikói sztárhoz, és annak saját harcmodorában is felülmúlta őt.

(Photo: www.wonderslist.com)

 

Chavez a korai menetekben még tudatosan engedte a könnyed kombinációkat ellenfele részéről, hogy cserébe közel kerülhessen a saját kemény, testre meghúzott balhorgaihoz, ám Whitakerben semmiféle kárt nem tettek ezek az alkalomszerű találatok, és továbbra is vígan dominálta az összecsapást.

A mérkőzés képe a kilencedik etapban próbált vágányt váltani, amikor Chavez rámenőssége nagyobb sikerrel járt, és látványos találatokat tudott jegyezni, ám ehhez Pernellnek is volt néhány szava, aki a tizedikben nyújtott teljesítményével tudatta, hogy csak pihent egyet az előbbi felvonásban.

Julio minden tőle telhetőt megtett, hogy visszafordítsa a mérkőzést, ám ezúttal csak egy tisztességesen végigpörgetett záró etapra futotta a mentálisan kiengedő Whitakerrel szemben, így a meccs legongatását követően senki számára nem lehetett kérdés, hogy ki nyerte az összecsapást.

A mérkőzés felvétele

 

A pontozólapok beolvasásakor azonban kiderült, hogy akadt két jelenlevő, aki számára nem volt egyértelmű a feladat. Ők pedig pont azok voltak, akiknek a döntése erős kihatással volt a találkozó hivatalos végeredményére.

Semmi sem tudta letisztultabban illusztrálni az eset szörnyűséges mivoltát, mint az ünnepelni a saját ringsarkának dúcára már felfészkelődött Whitaker arckifejezése, amely Charlie Chaplin némafilmjeiben sem tett volna bizonytalanná minket arra nézve, hogy milyen érzelmeket és véleményt fejez ki.

A pontozóbírók 115-113 (Whitaker), 115-115, 115-115 arányban döntetlenre adták a meccset, amelynek jóvoltából a mexikói Chavez megőrizte veretlenségét (papíron).

A mértékadó The Ring 117-111-re, a megkérdezett szakírók döntő többsége 2-4 pontos fölénnyel látta jobbnak az amerikai bokszolót.

E sorok írója 10-2-re, vagyis 118-110-re adta a mérkőzést, és maximum két további menetet látott, amelyet enyhe részrehajlás esetén a mexikói ökölvívó kaphatott.

A média természetesen azonnal rávetette magát a hivatalos pontozólapokra, amelyek több mint kínos módon ahol tudtak, egymásnak is ellent mondtak. Steve Farhood, a The Ring akkori főszerkesztője megjegyzi, hogy az angol Mickey Vann mérkőzést követő nyilatkozata szerint (amelyet később visszavont) a hatodik menetben pontot vont le a mélyre betaláló amerikai bunyóstól, annak ellenére, hogy a mérkőzésvezető Joe Cortez - akinek erre kizárólagos hatásköre volt - nem élt az intés adta lehetőséggel.

Vann, és a másik európai döntnök, Franz Marti fejenként két felvonásban nem volt képes döntést hozni a győztes kilétéről, így azokat 10-10-es döntetlenre adta (Vann a hatodik kört is ikszre adta volna, csak az önkényes pontlevonás módosította a számokat).

Steve Farhood a következőképp zárja az összecsapásról a The Ring hasábjain lehozott vezércikkét: "Ha még nem vették volna észre, a médiában dolgozó emberek egy bizonyos része hajlamos arra, hogy a kritikája és az ítélkezése jóval megelőzze a jelentős teljesítmények üdvözlését. Talán pont ezért érezték sokan elkötelezettnek magukat arra, hogy először Chavezt kezdjék ki, és csak ezután, csak jóval ezután éltessék Whitakert. Ne higgyenek mindennek, amit elolvasnak. Chavez pontosan olyan jól bokszolt, mint amire számítani lehetett. Több taktikával is próbálkozott, nyomás alatt igyekezett tartani Pernellt 12 meneten át, és sosem tűnt túlságosan szárnyaszegettnek. Nem volt tétlen ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt, és nem mutatta jeleit annak, hogy a legszebb napjainak vége felé közeledne. Egyszerűen csak ki lett bokszolva a legügyesebb bunyós által, aki csak kesztyűt húzott Willie Pep óta. Chavez macsó értékrendjében Whitaker produkciója nem sok megbecsülésre ítéltetett. Az én értékrendemben viszont az egyik legkiválóbb teljesítmény, amelyet az elmúlt húsz évben láttam. Nincs szükségem a pontozókra, hogy megerősítsenek az állásfoglalásomban, és azt hiszem, Whitakernek sincs rá szüksége."

Hála az égnek arra sohasem volt szüksége az ökölvívásnak, hogy bizonygatnia kelljen azt, hogy valójában ki nyerte az összecsapást. Arra viszont sokkal nagyobb szüksége lett volna, hogy a '90-es évtized egyik legfontosabb kirakatmérkőzése ne abban a kontextusban kerüljön felidézésre immáron huszonhárom évvel a megrendezését követően is, mint az elmúlt negyed évszázad egyik legbrutálisabb pontozói csalása.

A bejegyzés trackback címe:

https://ringcsoda.blog.hu/api/trackback/id/tr7711818875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.