Mike Tyson úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint egy tinédzser, aki forgószélként söpört végig a nehézsúlyú kategórián, hogy végül nem egészen huszonegy hónappal profi debütálását követően elnyerje a WBC szervezet bajnoki címét. Csak még hátborzongatóbbá teszi ezt a teljesítményt az út, amelyet a veretlen nehézbombázó lekövetett, mielőtt becsapódott a divízió élbolyába.

Tegnap, miközben egy nagyobb lélegzetvételű anyaghoz végeztem kutatásokat, és a The Ring 1986 februári lapszámát forgattam, beleakadtam egy cikkbe, amely a fiatal Mike Tysont mutatta be a bokszszurkolók előtt. Az anyagot Nigel Collins írta, aki a lap akkori főszerkesztője volt. Tyson mérlege ekkor 13-0-án állt, 13 kiütéssel (ebből kilenc az első menetben).

Mike Tyson első alkalommal a The Ring címlapján (Photo: www.boxrec.com)

Collins a következőképp festette le a "Tyson-élményt" saját nézőpontjából: "Van valami képregényszerű minősége Tyson mérkőzéseinek. Amikor megüti az ellenfeleit, ők nem összerogynak vagy a ringpadlóra vágódnak. Végigrepülnek a szorítón, és gyakran pattognak a földön vagy a köteleken, mielőtt a vászonra omlanak. Egy kicsit olyan, mintha azt látnánk, ahogy Popeye csépeli Brutust, vagy Batman náspángolja a Pingvint. Az erőszak intenzitása annyira eltúlzott, hogy már-már szürreálisnak tetszik."

A szakíró később kifejtette, hogy Cus D'Amato, a bunyós legendás edzője előre megjósolta, hogy védence a nehézsúly világbajnokává fog válni, ám a cikk befejezésekor óvatos marad az ökölvívó jövőjének megjósolásakor: "Tyson ringbe fog lépni egy olyan ökölvívóval szemben, aki valódi kihívást fog jelenteni neki, és csak ezután, csakis ezután fogjuk megtudni, hogy Cus D'Amatónak igaza volt-e."

Az anyag elolvasását követően visszalapoztam a lap havi ranglistájához, ahol egyenlőre nem volt rangsorolva a fiatal Tyson. Éreztem, ahogy szétspriccel a nosztalgikus hangulat a mellkasomban, így nem volt mit tenni, mint ideiglenesen parkolópályára helyezni az eredeti munkámat.

Ha már beszámolt a The Ring a fiatal bunyósról, akkor előbb utóbb jönnie kellett a rangsorolásnak is. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Az általam megtekintett lista ugyanis december 10-én zárult le, Tyson pedig a következő év novemberében vált bajnokká, vagyis tizenegy hónappal a WBC szervezet övéért kiírt címmérkőzése előtt még semmi jel nem mutatott arra, hogy egyáltalán jegyzett bokszoló lesz a közeljövőben a fiatal versenyző.

Tyson első komolyabb ellenfele a súlycsoport huszadik helyén számon tartott Jesse Ferguson volt. Mike az ötödikben egy brutális jobbfelütéssel padlóztatta Fergusont, aki ezt követően passzívvá vált, majd folyamatos fogásaival kikövetelte, hogy a mérkőzés a hatodikban bírói leléptetéssel érjen véget.

A Tyson vs Ferguson mérkőzés felvétele

A tizenkilenc éves brooklyni bunyós ezzel a sikerrel jelentkezett fel a nehézsúlyú mezőny top 20-as listájára (huszadik helyre). Ekkor azonban már március hónapjában voltunk...

A következő jegyzett ellenfél a tizenkilencedik pozícióban álló Mitch Green volt. Mike tíz menetben egyhangú pontozással hozta le a találkozót, amivel a június elejével lezáruló ranglistán fellépett a tizenhatodik helyre.

A divízió tizenharmadik legjobb versenyzőjének számító Marvis Frazier következett a sorban, aki édesapja, a legendás "Smoking" Joe Frazier irányítása alatt lépett szorítóba Mike-kal szemben. Tyson egy brutális jobbfelütéssel talált be Marvisnak, aki néhány bombával később ájultan zuhant a kötelekre. A mérkőzés harminc másodpercig tartott. Az elsöprő győzelem a világranglista hetedik helyére lőtte fel az ellenállhatatlan stílusú tinédzsert.

A Tyson vs Frazier mérkőzés felvétele

Ennyi volt. Három rangsorolt ellenfél. Ennyi lépésből még sakkban sem lehet mattot adni. Tysonnak azonban  ez a három lépcsőfok éppen elég volt ahhoz, hogy a bajnoki övekért örvénylő körfogásba kerüljön.

A szívós Jose Ribalta megállítását követően a cirkálósúlyban ötödik helyen számon tartott Alfonso Ratliff ellen mérkőzött Tyson, akit két menetben bombázott harcképtelenné. Az alsóbb kategóriából érkező ellenfél legyőzése nem emelte Mike ranglistán betöltött pozícióját, ám ez nem akadályozta a brooklyni bunyóst abban, hogy a következő összecsapásán célba vegye a kategória egyik címvédőjét.

Trevor Berbick, aki a WBC szervezet övét az előző mérkőzésén szerezte meg, az első helyen állt a kategória világranglistáján, míg a divízió bajnoka a veretlen, korábbi vitathatatlan félnehézsúlyú világelső Michael Spinks volt, aki Larry Holmes legyőzésével érdemelte ki a trónt.

A Berbick vs Tyson mérkőzés felvétele

Amikor Tyson két felvonásban legyalulta Berbicket, ő lépett az első helyre. Onnan addig nem mozdult, amíg össze nem jött a Spinks elleni szupermérkőzése. Mike ekkorra már mindhárom övet magáénak tudta, ám szüksége volt Michael legyőzésére ahhoz, hogy a kategória valódi vitathatatlan bajnoka legyen. Spinkst végül kilencvenegy szekundum lefogása alatt állította meg Tyson 1988 nyarán.

Nigel Collins szűk egy évvel a feltörekvő Tysonról írt cikke után ismét tollat ragadott, hogy beszámoljon a brooklyni ökölvívó Berbick felett aratott győzelméről. A szakíró nem leplezte elragadtatottságát, amikor a következőképp indította cikkét a The Ring hasábjain: "Kevesen mentek el Mike Tyson Tervor Berbick-kel szembeni második menetes megsemmisítő győzelme mellett anélkül, hogy azt éreznék, hogy egy meghatározó epizódot láttak a boksztörténelemből. Az összecsapás mellett, amelyre mindenki emlékezni fog, ha nem is a küzdelemre magára, mert az nem is létezett, hanem a pillanat történelmi jelentőségére. Mint ahogy Dempsey könyörtelen pusztítása Willard ellen, Louis győzelme Braddockkal szemben és Marciano hátrányból történő visszakapaszkodása Walcott ellen, úgy Tyson kiütéses győzelme is új érát indított el - a Tyson-érát."

"Kevesen mentek el a Las Vegas Hilton Centerből is anélkül, hogy azt éreznék, hogy egy kivégzésnek voltak a szemtanúi. Tyson egy mészáros sebészi pontosságával rendezte el Berbicket. Olyan hevességgel pusztított a kihívó, hogy az egyetlen kérdés, amely kiült az ajkakra, ez volt: 'Le tudja valaki győzni ezt az embert?'"

A kérdés jogosságát maga Tyson igyekezett megalapozni, aki mérkőzésről mérkőzésre építette legyőzhetetlenségi mítoszát, hogy végül már mindenki hitt benne, kivéve azt az embert, aki végül mégis csak legyőzte őt egy hűvös, február eleji tokyói vasárnap reggelen.

James Buster Douglas zárta le a mítoszt. A mítoszt, amely akkor született meg, amikor egy tinédzser nyolc hónap leforgása alatt megjelent a semmiből, és nehézsúlyú bajnokságot nyert...