Karácsony előtt néhány nappal Rácz Félixszel találkoztam. Azt terveztem, hogy beszélünk majd az ökölvívásról. A valóságban azonban ennél jóval többről beszélgettünk. Álmokról, vágyakról, kockáztatásról. A magyar amatőr ökölvívás helyzetéről. És arról, hogy vajon miképp válhat az élet egy váratlan pillanatban blackjack játszmává…

(Photo: Felix Promotion/Felix Racz)

Induljunk egészen a forrástól. Hogyan kerültél kapcsolatba az ökölvívással, és miképp fonódott ez össze rövid úton az üzleti élettel?

Tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy édesapám a román válogatottnak volt a trénere, így a bokszhoz történő kötődésem adott volt. Aztán áttelepültünk Magyarországra, és valamikor húsz éves korom körül édesapám – akit mindig is vonzott a hivatásosok világa – kitalálta, hogy ő kipróbálná magát a profi ökölvívásban is, mint edző. Apám nagy Sugar Ray és Ali szurkoló volt. A promóteri munkához azonban szükséges volt a nyelvismeret és az üzleti affinitás, ő pedig nem igazán beszélt nyelveket, ráadásul emocionális beállítottságából fakadóan nem érdekelte az üzlet.

Ha jól sejtem, ezek ki is kövezték a te szerepedet a vállalkozásban…

Így van. Úgy indult az egész, hogy valahonnan lőtt néhány kontaktot, és akkor megkért, hogy írjam meg ezt majd azt. És akkor én lefordítottam, aztán jött a válasz, amit megint lefordítottam, és tulajdonképpen így kezdtük el.

Mikor és milyen ütemben indult útjára a közös promóció?

Apámmal közösen megalapítottuk az Unio Boksz Team nevű gazdasági társaságot, amely egyébként a mai napig működik egyesületként. 1993 március tizenegyedikén került sor az első rendezvényünkre Szekszárdon, ami úgy gondolom, hogy nagy mértékben megalapozta a jövőt, mert egy teltházas esemény volt, ráadásul az első az abban a csarnokban lebonyolított sportesemények közül. Egy durván kétezer fős csarnokról beszélünk. Úgy gondolom, hogy így indulni neki valaminek mindig jó érzés, mert nem csak a szervezőknek ad pozitív visszajelzést, hanem a sportolóknak, és a sajtón keresztül pedig az embereknek is.

Aztán szépen fokozatosan, akár tudatosan, akár nem, rám hárultak a szervezéssel kapcsolatos feladatok, hogy tárgyaljak a partnerekkel, szerkesszek meg egy szerződést, míg végül olyan 94-95 környékén egyszer csak megkérdezte apám, hogy mi lenne, ha én lennék ennek a Teamnek a menedzsere. Amit tulajdonképp már csináltam kimondatlanul is. Így mindez családi vállalkozásként ment tovább.

Hogy sikerült terjeszkedni, és mely eredményeket emelnél ki ebből az időszakból?

Azt fontos megjegyeznem, hogy akkoriban Magyarországon még csak nem is gyerekcipőben, hanem inkább mezítláb járt a magyar profi ökölvívás, és mi voltunk az úttörői ennek az egésznek. Ha valaki utánanéz, láthatja, hogy édesapám már 1991-ben járt külföldre profikkal. Azt mondhatom, hogy több sikeres rendezvényt hoztunk tető alá, és azok, akik a 90-es évek óta kísérik figyelemmel akár a magyar ökölvívást, akár a mi munkásságunkat, azok tudják, hogy szerveztünk Szekszárdon, Pakson, Pécsen és Bonyhádon is eseményeket, és szinte mindenhol teltházunk volt. Ez részben annak is köszönhető, hogy egy olyan csapatunk volt, amelyben sok korábbi amatőr válogatott is volt, vagyis rendelkeztek olyan ismeretséggel, amely lokális szinten eladhatóvá tette a rendezvényt. Beszélek itt Bognár Lászlóról, Kalocsai Zoltánról, Szabó Lóriról, Erős Lajosról. Ők mind komoly eredményeket értek el amatőrként, később pedig profiként értünk el együtt nemzetközi sikereket. Gondolok itt a Szabó Lóri-Jason Matthews, a Bognár László-Michael Gomez, a Kalocsai Zoltán-Artur Grigorian, vagy az Erős Lajos-Wladimir Klitschko mérkőzésekre.

Alig néhány évvel később azonban már valami egészen más szintre emelkedtél a szakmádban. Mi történt pontosan a kilencvenes évek végi sikerek és a 2001-ben Felix Promotion néven megalapított promóciód között eltelt időszakban?

2001 őszén egy apám és közöttem kialakult szakmai félreértésnek köszönhetően úgy döntöttem, hogy önállósodom. És miután úgy gondoltam, hogy az a város túl kicsi kettőnknek, így Budapestre költöztem. Volt egy megállapodásunk, hogy az a sportolói állomány, amellyel dolgoztunk, azt nem mi osztjuk el egymás között, hanem a srácok választhatnak, hogy kivel terveznek együtt dolgozni a jövőben. Aki apámmal akart maradni, az vele maradt, aki pedig velem akart jönni, az velem jött.

És valaminek a vége mindig egyben valami újnak a kezdete…

Igen, a Felix Promotion 2001-es megalapítása után villámrajtot vett. Először sikerült aláírnom egy televíziós szerződést a Sport TV-vel, majd 2003-ban a TV2-vel, és ekkor jöttek a teltházas hazai események és a nemzetközi címmérkőzések. Ezekben az években egy nagyon jó kis csapat alakult ki, akiknek azóta is köszönettel tartozom. Beszélek itt Nagy Jánosról, Kovács Attiláról, Nagy Józsiról, Miló Vikiről, Csábi Bettináról. Ők voltak a magja az akkori Felix Promotionnek.

Ez a szárnyalás 2006 végéig tartott, és a sokat emlegetett Jorge Barrios vs Nagy János világbajnoki címmérkőzéssel tetőzött. Az az összecsapás ambivalens érzelmeket generál a mai napig. Az addigi munkásságod abszolút csúcsát rajzolta meg, és egyszerre tett pontot egy hosszú és sikerekben gazdag időszak végére.

Igen. Viszont szeretnék tisztázni valamit. Sokan mondták, és gondolják a mai napig azt, hogy engem menesztett a TV2 a Barrios vs Nagy mérkőzés után. Erről szó sem volt. 2007-ig volt érvényes szerződésünk, de kétségtelen, hogy ennek a mérkőzésnek a kimenetele felvetett kérdéseket a csatornánál és biztos, hogy elvesztettük az addig felépített belénk vetett bizalmukat. Ennek következtében az akkori program igazgatóval elég gyakran – csaknem heti szinten – volt valamilyen konfliktusunk. Végül az ősz folyamán közös megegyezéssel elváltak az útjaink. Nem titok, hogy Nagy Jani májusi mérkőzésének eredménye olyan demoralizáló volt még számomra is, mint menedzser, promóter, hogy úgy éreztem, meg kell állnom, és átértékelnem a dolgokat. És itt nem a pénzről volt szó, sokkal inkább arról, hogy mennyi időt és energiát fektettem bele abba, hogy összehozzam azt a mérkőzést, amely aztán végül olyan szerencsétlenül végződött. Tudom, hogy Nagy János sem úgy ment oda, hogy csak negyveniksz másodpercet akar bokszolni, ennek ellenére rosszul, nagyon rosszul sült el az a meccs…

Ekkor elgondolkodtam azon, hogy vajon mit ért az én tevékenységem, hogy ha akkor, amikor odaértünk, ilyen produktummal tudtunk előrukkolni. Végül azután, hogy megszerveztem Kovács Attila IBO címmérkőzését Steve Conway ellen, úgy döntöttem, hogy leteszem a lantot. Azt is kevesen tudják, hogy az ökölvívókkal három éves kontraktust kötöttem még 2003-ban, párhuzamosan a TV2-vel történő megállapodással, és mindenkinek 2006 őszén járt le a szerződése. Tehát senki, senkit nem csapott be! Hoztam egy döntést, miszerint visszavonulok egy időre és egy ökölvívó kivételével mindenki szabadon igazolható volt, ami a profi világban most is és akkor is elég szokatlan volt, hisz épp akkor tájt voltak a nagy kivásárlások, Michalczewski, Sturm, Klitschko, Jones, Calzaghe mind kiváltak a menedzsment alól és önállósodtak.

A visszalépésed hihetetlen viharokat keltett, sokan vádoltak mindenfélével. Milyen volt ezt megélni, és milyen érzés mai szemmel visszatekintened arra az időszakra?

A fogadtatás sokak számára kellemetlen volt, miután szembesültek azzal, hogy nincs tovább. Volt, aki civilizáltan kezelte, volt aki kevésbé, akár a sportolók, akár azok hozzátartozói között. Viszont úgy alakultak a dolgok, hogy azok közül, akik annak idején negatívan álltak hozzám, vagy ehhez az egészhez, legtöbben mára már másképp értékelik az akkori döntésemet. Valószínűleg kellett nekik pár év, talán hogy megérjenek, és ők is átlássák, hogy mi, miért történt. Lehet, hogy át kellett nekik is élniük valami ehhez hasonló helyzetet, mint amit én átéltem. Pont pár hete találkoztam és beszélgettem egy jót az egyik volt ökölvívómmal, Popovics Tamással, aki annak idején az egyik legnagyobb ellen szószólóm volt. Épp ő mondta, hogy ma már másképp látja, másképp értékeli az akkori helyzetet. Hoztam egy döntést, amiért, mint ahogy mindegyik után, vállalom, vállalnom kell a következményeket. Sok házasság köttetik úgy, hogy ”holtomiglan, holtodiglan”, akkor egy üzleti – már lejárt megállapodásból – miért ne lenne joga valakinek ”kilépnie”, továbbállnia? Én ezt nem láttam olyan tragikusnak, mint amennyire egyesek felfújták. Ha valaki rendelkezik megfelelő képességekkel, hisz magában és emellett kellően alázatos és szorgalmas, meg fogja találni a sikerhez vezető utat. Én ebben hiszek. Csak az eszközök változnak, a cél megmarad.

Jött az inaktív időszakod boksz terén. Ez hat éven át tartott, majd 2013-ban tértél vissza. Mi történt, mi adta a motivációt arra, hogy újra belevágj a bunyóba?

A kilépésemmel, nem állítom, hogy összeomlott a magyar profi ökölvívás, viszont annyi biztos, hogy komoly űr keletkezett itthon az aktivitás tekintetében, egészen 2013-ig. Visszatérésem egyik, ha nem a legnagyobb támogatója régi „fegyvertársam”, Bertók Robi volt, akit nagyon kedvelek és remek szakembernek tartok. Amikor elkezdtem mocorogni, Kelemen Balázs és Nagy Sándor lettek az első bunyósaim, majd Kovács Attila és Bedák Zsolt is reaktiválta magát. Akkor picit kísérleti jelleggel álltam hozzá a dologhoz, ám meglepően konstatáltam, hogy nagyjából senki nem hitte el, hogy még egyszer fel tudom építeni azt, amit anno felépítettem. Az első motivátoraim épp a kétkedők voltak. És most ezen interjún keresztül is szeretném nekik megköszönni, mert többek között ez adott egy jókora pluszt. Sok helyzetben nem én voltam a favorit. Akkor sem hittek bennem, amikor önállósodtam. Nem hitték el, hogy tető alá tudom hozni a Nagy-Chacon meccset. Nem hitték el, hogy el tudom érni, hogy egy magyar világbajnoki címért bokszolhasson az USÁ-ban Nem hitték el, hogy ide tudom hozni Kovácsnak azt a Conwayt, aki anno legyőzte Kótai Misit. Nem hitték el, hogy újra fel tudom építeni az egészet… Hát, mindenre rácáfoltam. Tudom, hogy ez most nagyképűnek fog hangzani, de ha még nyolcszor kellene újrakezdenem, akkor nyolcszor csinálnám meg! Mert ismerem a szakmát, megvan bennem a megfelelő alázat és még ennyi idő után is (24 év) folyamatosan tudok tanulni.

Mondhatjuk, hogy számodra ez nem is munka, sokkal inkább egy hivatás, amelyben feloldódsz?

Azon szerencsések közé tartozom, hogy azzal kereshetem a kenyerem egy részét, ami a hobbim, a szórakozásom. Viszont mára tapasztaltabb lettem és nem követtem el azt a hibát, hogy csak ezzel foglalkozom. Ez is közrejátszott anno ahhoz a helyzethez, hogy végül abbahagytam. Már belefásultam, túl sok volt az évente nyolc rendezvény, plusz a külföldiek. Nem hagyott teret, sem a magánéletre, sem egyéb üzleti tevékenységekre. Most picit csökkentettem a tempón, nyolc rendezvény helyett csak hatot szervezek éves szinten, továbbá vannak egyéb vállalkozásaim, érdekeltségeim is, pont azért, hogy a hétköznapjaimat is színesítsem. Ez továbbá abban is segít, hogy ne legyen csőlátásom, „bokszlátásom”, ami akkor alakul ki, ha csak egy valamit csinál az ember.

2007-ben, miután kiszálltam a mókuskerékből, szembesültem azzal, hogy van élet a – nem a halál, hanem a – boksz után is. Most már egy picit lazábbra veszem a „figurát”. Azt szokták mondani, hogy ha a környezeted nem változik, akkor próbálj meg Te magad változni. Én úgy voltam vele, hogy ezt megteszem. Cserébe ma nagyon jól érzem magam a bőrömben.

Ez kifejezetten jól hangzik, és örülök, hogy így van. Térjünk vissza még egy kérdés erejéig a kezdeti időkre. Akkor még fiatal voltál, jóval lobbanékonyabb, mint ma, negyven felett. Ahogy beszéltél azokról az évekről, úgy éreztem, hogy a magvát mindenképp magában hordozták annak, amivé később váltál, viszont mégis hatalmas a kontraszt a szekszárdi helyi rendezvények és a magas nézettségű televíziós gálák között. Elég nagyot kellett álmodnod, és aztán nagyot ugranod is, hogy rövid úton oda kerülj, ahová kerültél…

Hát, a szekszárdi gálákra kifejezetten mondhatjuk, hogy megyei szintű gálák voltak. Paks, Bonyhád, később átmerészkedtünk Pécsre, Baranyába is egy-egy rendezvényre. És tulajdonképpen az apámmal történő összetűzésemnek ez volt az egyik oka. Én picit nagyobbat szerettem volna álmodni, és úgy voltam vele, hogy ha ezt huszonévesen nem merem meglépni, akkor mikor? Édesapám kicsit konzervatívabb volt nálam, érthető okokból, én viszont kockáztatni akartam. A szakma fortélyait azonban tőle sajátítottam el, és ezért hálás vagyok neki.

A kockáztatással nem spóroltál. Melyik pillanatra emlékszel vissza a leghajmeresztőbbként, amikor pellengérre állt minden, és kérdés volt, hogy melyik oldalra dől?

Kevesen tudják, de amikor 2003-ban megszerveztem a Nagy János vs Pablo Chacon összecsapást, akkor eladtam a lakásomat, a kocsimat, és minden készpénzemet ebbe a mérkőzésbe fektettem bele. Ma, családapaként valószínűleg már nem merném ezt megtenni egy rendezvényért. De akkor Sváby Andrással abban egyeztünk meg a találkozó előtt, hogy ha ez sikeres lesz, és nyerünk, - és úgy gondolom, hogy Nagy Jánoson, Klein Csabán és rajtam kívül nagyon kevesen bíztak ebben a győzelemben, sőt, szinte senki–, akkor felkínálnak nekünk egy TV-s szerződést. És akkor én azt mondtam, harminc évesen, hogy ha most nem húzok tizenkilencre lapot, akkor mikor? És azt mondtam magamnak, hogy ha sikerül, mennybe megyek, ha pedig nem, akkor, miután beszélek románul, franciául, angolul, kicsit olaszul és spanyolul, elmegyek hajóra dolgozni, és ott próbálok szerencsét. Nem hiszem, hogy csak én álmodtam erről a meccsről és azt sem hiszem, hogy nekem lett volna akkor a legtöbb pénzem. De én voltam az egyetlen, aki ezt meg merte lépni! És innen indult az egész.

Ez hihetetlen. Már értem, hogy mit keres a pikk kettes az irodai asztalod mögötti képre ragasztva…

Amikor a szememre hányják, hogy nekem mennyire könnyű, akkor mindig erre gondolok. Nem hiszem, hogy én bármit könnyebben kaptam volna az életben, mint bárki más. Nekem is mindenért meg kellett dolgoznom, ahogy másnak is, nem beszélve arról, hogy nekem nem volt az sem, hogy az unokatestvérem akárkije ez vagy az. Mert még egy szerencsétlen unokatestvérem sincs, akihez mehetnék, vagy akitől bármilyen szívességet kérhetnék. Az egészet így építettem fel, támogatók nélkül. A szüleim voltak egyedül, akik mellettem álltak. Nekik nagyon sokat köszönhetek.

Miután felköltöztem Pestre, emlékszem, hogy amikor felkerestem például a Nemzeti Sport akkori főszerkesztőjét, vagy a Blikket, vagy épp a TV2-t, és egy találkozót megbeszéltünk, én előző nap éjjel autóval elmentem a szerkesztőségig, és kikalkuláltam, hogy másnap mennyi időre lesz szükségem, hogy biztosan odaérjek a megbeszélt időre, és ne késsek el, és semmi olyan akadály ne háruljon elém, amely meggátolhatna abban, hogy tovább léphessek. Azt látom a világban mindenhol, hogy a pozitív, ambiciózus és tettre kész emberek megtalálják az útjukat. Bár tudom, hogy ez picit elcsépelt, de pont annyit kapsz, amennyit igazából teszel érte! A fotelforradalmárok és a nyalisták, akik „osszák az észt” csak ideig óráig lesznek. Ha pedig tovább is, akkor sem lesznek soha megkerülhetetlen pozíciókban!

Azt mondják, hogy nem az a fontos, amit az ember mond, hanem az, amit tesz. Az pedig a te esetedben mindig távol áll a fotel-forradalmárkodástól. Az utóbbi időben például gyakran fogalmazol meg éles kritikát a Magyar Ökölvívó Szakszövetséggel kapcsolatban. Amikor készültem az interjúra, nem terveztem, hogy belemegyünk ebbe a témába, de épp ma tettél közzé egy tizenkét pontos karácsonyi kívánságlistát, amellyel jobbá lehetne varázsolni többek között a magyar amatőr ökölvívás helyzetét. Az egész iroda ebben a lázban ég, és folyamatosan csörög a telefonod is. Úgy érzem, hogy a beszélgetés végzetének megyek elébe azzal, hogy végre rákérdezek a dologra. Mi a célod ezzel a hadjárattal?

Nem mondom, hogy ne érintsük ezt a témát, mert most épp aktuális, ráadásul nem sokat beszéltem erről eddig. Jópáran kérdezik tőlem, hogy miért megyek a szövetséggel szemben, mikor nekem épp az a jó, hogy ha az amatőröknél fejetlenség van, mert akkor előbb térnek át a versenyzők a hivatásosokhoz. Igen, csak ez egy nagyon rövidtávú szemlélet, mert itt nem az a cél, hogy hozzám vagy máshoz átigazoljanak, hanem az, hogy a magyar ökölvívást építsük, és hogy a magyar ökölvívás presztízsén és megítélésén javítsunk. Nem az a cél, hogy nekem ne tizenhét emberem legyen, hanem huszonegy. Hanem az, hogy olajozottan működjön a rendszer. Amikor ma ezt a tizenkét pontot megfogalmaztam, és elküldtem a Magyar Ökölvívó Szakszövetség számára, annak is az volt a célja, hogy a magyar ökölvívás érdekeit szolgálja. Nem az enyémet, nem is az elnökét. A sportolókét.

Szörnyű, hogy ennyi év után még mindig ott tartunk, hogy a legtöbb téren 0, azaz nulla fejlődés tapasztalható. Pont ezért szálltam bele ebbe a játszmába, mert ez nem egy hálás feladat, én pedig szeretem a kihívásokat. Ha az edzőknek és a különböző szakosztályoknak a vezetői meg vannak fogva azáltal, hogy támogatják-e a klubjukat, vagy sem, akkor nehezen fognak beszélni a nehézségekről. Valaki olyannak kell elmondania a véleményét, aki nem függ a MÖSZ-től. Jelen esetben Kovács Istánnak és nekem.

Közben a másik oldal szerint személyeskedsz és jogtalanul vádaskodsz…

Ezért igyekszem folyamatosan hangsúlyozni, hogy nekem nem Csötönyi személyével van gondom. Bárki lenne ott, ugyanezt mondanám. Mellesleg az ő személyével soha nem volt gondom, függetlenül attól, hogy lepatkányozott, amiért szembe mertem vele menni, de úgy gondolom efölött szemet kell hunyni, mert az ember felhevült állapotában mond ilyeneket. Viszont addig, amíg a szövetség úgy működik, ahogy nem működik, továbbra is szót fogok emelni a működése ellen.

Nemrég úgy fogalmazták meg, hogy én a bokszhoz csapódtam. Igen, én a bokszhoz csapódtam 1993-ban, lassan huszonnégy éve, és ha már ide csapódtam, akkor szerveztem pár gálát, számszerűen 87-et, adtam a magyar profi ökölvívásnak néhány bajnokot, számszerűen 58-at, továbbá a Felix Promotion tartja 3,2 millióval az ökölvívó közvetítések televíziós nézettségi rekordját. Ha már ide csapódtam…

Amikor azt kérdezik, hogy én milyen jogon fogalmazok meg bármiféle véleményt a magyar ökölvívás jelenlegi működéséről, akkor szerintem jogosan visszakérdezhetnék, hogy ha 1998 óta vagyok tagja a MÖSZ-nek, voltam közel 2 évig a profi tagozat szakmai bizottságának elnöke, nem kevés ökölvívó aktivitás köszönhető nekünk, akkor mi kell még a joghoz, hogy valaki elmondhassa a véleményét? Mellesleg tudomásom szerint nincs kikötés, törvény, vagy szabály arra vonatkozóan, hogy ki alkothat, és ki nem véleményt egy olyan szervezet, jelen állás szerint a MÖSZ működéséről, ami a MI pénzünkből, azaz közpénzből tartja el magát! Könyörgöm, demokráciában élünk, ami azt jelenti, hogy az embernek lehet véleménye, amit szabadon ki is fejthet. Még akkor is, ha ez egyeseknek fáj!

Megértem, hogy sok – csak nyolc általánost végzett – embernek, akit a szövetség különböző címszavakon eltart, ez nem tetszik, hisz mi mást csinálhatnak? Kényelmes ebbe kapaszkodni, hisz sehol máshol nem kapnának a semmiért havi fizetést.

A félreértések elkerülése végett mondom, és szeretném hangsúlyozni, hogy én nem pályázom az elnöki posztra! Ha ezt a közreadott tizenkét pontos listát meg tudja valósítani a jelenlegi vezetőség, akkor hajrá! A benne felsoroltakat vélemények és beszélgetések alapján állítottam össze. Ez azt jelenti, hogy mindazokat a gyakorlati problémákat tartalmazzák, amiknek a megoldása újra élhetővé teszi a rendszert. Azt gondolom, hogy ezt a tizenkét pontot éppen ezért kell komolyan vennünk.

A másik dolog, hogy a jelenlegi elnök úgy kezeli a Magyar Ökölvívó Szakszövetséget, mintha ez a saját gazdasági társasága lenne. Minden interjúban külön kezeli az amatőröket és a profikat, amivel szítja a indulatokat és mesterséges szakadékot kreál. Miközben a profik, nyugodtan állíthatom, hogy a hátukon viszik most a magyar ökölvívást, úgy eredményesség, mint nézettség és népszerűség szempontjából. Nem beszélve arról, hogy a hivatásosoknak már lehetőségük van arra is, hogy olimpián részt vegyenek, amit jó lenne, ha felismernének. Úgyhogy nem igazán értem ezt a diszkriminatív hozzáállást a két szekcióhoz.

Az a baj, hogy a sikert már nem az érmekben számoljuk, hanem a kvótákban. Tehát már az is siker, hogy két kvótával kijutottunk valahova. Utána pedig mindig azt mondják, hogy „ha nem vertek volna meg minket…”. De ne is kezdjünk „ha”-val mondatot. Amikor kikapunk, mindig az van, hogy vagy megloptak minket, vagy rossz ágra kerültünk. De a kubaiakat nem veri meg senki, vagy az oroszokat? Dehogynem. Azokat is megverik. Mi is vertük meg annak idején őket. Kokó, Erdei, Isaszegi, Mizsei nem egyet vert közülük. Kokó például az olimpiai döntőben vert kubait. Elszaladt mellettünk a világ a bokszban. Míg mások fejlődnek, addig mi egy helyben toporzékolunk. Erősítsünk szakmai oldalon, diplomáciában, hogy ne csak az ágon múljon. Ha pedig ott is irányított a sorsolás – csakúgy, mint a hazai versenyeken –, akkor meg lobbizzunk. Csak a lobbi ne legyen egyenlő a korrupcióval.

Sok aktuális problémát érintettél. Örülök, hogy nem szóltam bele, és hagytam, hogy kiventiláld magadból.

Szerencsére én megtehetem ezt. Sokakban fortyognak ezek a dolgok, azok közül, akik a rendszeren belül működnek, de őket könnyen lepréselnek, lenyomnak azzal, hogy „ha nem bólogatsz, akkor nem adok”. Amiket posztolok, arra például sokan nem mernek nyilvánosan reagálni, viszont felhívnak, mint láthattad, hallhattad, hogy elmondják, remélik lesz változás. Felvállalni azonban kevesen merik, mert ha hiszed, ha nem, figyelnek mindenkit, mint az 50-es években. A MÖSZ-ben olyan ember is van, aki rendszeresen kinyomtatja, ki mit ír a szövetségről, az elnökről, és kik lájkolják azokat. És ez csak egy példa. Szörnyű, hogy erre van pénz és státusz, az értelmes dolgokra azonban nincs.

Ha nincs ellenedre, térjünk vissza a profi szekcióhoz, ahol hála Istennek sokkal pozitívabb dolgokról beszélhetünk. Lépésről lépésre épülsz felfelé, több versenyződ világranglista top 15-ös pozícióig jutott el, akik pedig még nem, azok is sikeres évet zártak. Mi a terv a közeljövőt tekintve?

A 2017-es esztendő bízom benne, hogy ismét jó kis év lesz. Igazi közönségszórakoztató mérkőzéseket tervezünk összehozni, amelyekkel a hazai közönségnek igyekszünk a kedvében járni. Bár egyesek szerint a nemzetközi címek sokkal fontosabbak, de most abban a szakaszban van a magyar profi ökölvívás, amikor ismét populárissá kell tenni. Sokan a mai napig nem tudják például, hogy az M4 Sporton van profi boksz. Vannak ismerőseim, akik látják a Facebookon, hogy lesz gála, és még mindig megkérdezik, hogy hol tudják megnézni.

Viszont ma például felhívott a Corinthia Hotel igazgatója, aki egy nagyon kedves barátom, és arról beszéltünk, hogy akár ott is lehetne valamit szervezni. Tehát most kezd ismét valami beindulni. És én már annak is örülök, ha a profiboksz.hu-n különféle jelzőket aggatnak rám, mert ha az ember belekezd valamibe, akkor az valakinek tetszeni fog, valakinek pedig nem.

Soha nem felejtem el, amikor Frank Warrennel megismerkedtem. 94-95 körül lehetett, és Naseem Hamed épp akkor futott be. Egy igazi tenyérbemászó figura volt, senkivel nem állt le beszélgetni, nem köszönt, így hát nekem sem volt túl szimpatikus. Főleg akkoriban, amikor még mi is jóval közelebb álltunk az amatőr bunyóhoz, így nekünk ez a stílus valami egészen távoli és idegen volt. Aztán Frank Warren elmagyarázta, hogy a szurkolók egy része azért nézi Hamed meccseit, mert nem szereti és alig várják, hogy valaki kiüsse, a másik része pedig azért, mert azonosul vele és szimpatikusnak találja. Már jó ideje rájöttem, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni és nem is kell, mert akinek tetszik az, amit csinálok/csinálunk, úgyis odakapcsolja a tévét és szurkolni fog, a másik része pedig ugyancsak figyelemmel kíséri, ha nem is tévén keresztül, és abban bízik, hogy kikapnak majd a srácaim.

Látom, ahogy fáradhatatlanul küzdesz a kommentelőkkel. Én is gyakran kapok a fejemre, amiért ki merek emelni bármiféle pozitívumot a magyar ökölvívásból. Pedig soha nem állítottam be senkit világverőnek, csak kreditet adok a bunyósoknak azért, amit jól csinálnak.

Én nem sértődöm meg azon, ha valaki másképp lát egy-egy ökölvívó mérkőzést, mint én. A rosszindulatot azonban nehezen tolerálom, mondhatnám azt is, hogy sehogy. Úgy gondolom, magam is reálisan látom a magyar ökölvívók képességeit, és a lehetőségeinket. De azt kell megérteni és elfogadni, hogy MÉG nincs Gennady Golovkinunk, Sergey Kovaljevünk vagy Canelo Alvarezünk, ezért nem is várhatjuk el tőlük, hogy legyőzzenek egy Kell Brookot, Jean Pascalt vagy Amir Khant.

Úgy érzem, hogy mindenkinek a teljesítménye magához mérten közelít a 100%-hoz. Nem várhatjuk el, hogy legyen egy Bronerünk, amikor nincs Bronerünk, vagy legyen egy Chocolatitónk, amikor nincs Chocolatitónk. Viszont vannak olyan versenyzőink, akik piacképesek ma Magyarországon, és akik idővel ki fognak majd lépni a nemzetközi porondra, és ott majd meglátjuk, hogy mire lesznek képesek.

Szóval nincs gondom azzal, ha valaki valamit másképp lát, inkább azzal van, ha az emberek elkezdenek személyeskedni, továbbá ha állítanak valamit, ami közel nincs összhangban a realitással. Például amikor a Szellő Imi súlyát firtatják. A srácnak 79.3 kg-ra kellene lemennie, ha eggyel lejjebbi súlycsoportban szeretnénk látni. Szellő egy edzés után 92-93 kiló körül szokott mozogni. Sok mindent el lehetne mondani Imiről, de azt biztosan nem, hogy hasa, úszógumija lenne. Ő egy igazi tagbaszakadt srác, aki jól egyben van. Most képzeld el, hogy az edzés utáni súlyából még le kellene adnia 14 kilót. És nem csak le kellene fogynia, hanem még bokszolnia is kellene másnap tíz, tizenkét menetet. A boksz nem arról szól, hogy ki tud többet fogyasztani.

Aztán az emberek azzal érvelnek, hogy azért követelnek ilyesmit Szellőtől, mert látják, hogy hogy néz ki. Már hogyan látnák? Volt valamelyikük is egy edzésén? Szellő amúgy is egy fanatikus. Több órát edz naponta, és így 92-93 kiló. Amatőrben 81 kg-ban bokszolt, amit később, a WSB sorozatban vagy itthon az OB-n sem tudott már hozni, ezért nehézsúlyban versenyzett. Szóval, ha az emberek egy kicsit összeraknák magukban a dolgokat, akkor rájönnének, hogy ha az amatőr pályafutása utolsó éveiben nem tudta már hozni a 81 kilót, akkor mégis hogyan tudná évekkel később a 79.3-mat hozni? És neki ez nem kényelmi szempont, hanem egyszerűen nincs miből lemennie.

Mert amikor Harcsa Norbira vagy Baranyi Ricsire mondják, hogy fizikailag erősödnie kellene, azzal egyet is értek. Ezt ők is tudják. De én nem állhatok ott mögöttük egy korbáccsal; ezt nekik kell felismerniük és megoldaniuk, mert képességekben, tudásban viszont bárkivel felveszik a versenyt.

Nem merem tovább kapirgálni ezt a témát, mert a végén még nekem kell megvédenem a bunyósaidat tőled. :-) Zárjunk egy izgalmas kérdéssel. Említetted, hogy jövőre jelentős mérkőzéseket tervezel tető alá hozni a saját promóciódon belül, amelynek célja, hogy az átfogó hazai érdeklődést újra megteremtsd. Hármat szeretnék kérni belőlük, hogy előre ízlelgethessük őket.

Legyen akkor: Szellő vs Tóth, Darmos vs Bozai, Harcsa vs Pintye.

Kifejezetten jól hangzanak. Köszönöm a beszélgetést! :-)

Az interjú 2016.12.22-én készült.