1919. október 9-én a világ figyelme a chicagói Comiskey Parkban rendezett baseball mérkőzésre irányult, amelyet a Cincinnati Reds és a Chicago White Sox vívott egymással a World Series nyolcadik játéknapján. A mérkőzést az első hét találkozó után 4:3-ra vezető Reds nyerte, aki ezzel hatalmas meglepetésre elhódította a bajnoki címet. Amit már az első dobás előtt rebesgettek, bekövetkezett. A döntőt befolyásos fogadási csalók megbundázták, amivel a baseball történelem egyik legsötétebb történetét idézték elő.

Az azóta hírhedté vált esemény azonban sajnálatos módon nem volt ismeretlen a világ számára. Azok a sportszurkolók, akik a huszadik század kezdete előtt születtek, emlékezhettek egy hasonlóan botrányos végkimenetelű történetre, amely az akkori Amerika baseball mellett legnépszerűbb sportjában, a profi ökölvívás világában valósult meg.

1900. december 13-án az egész ország figyelme Chicagóra fókuszált, ezúttal a Tattersall's arénára, amelyben a történelem egyik legfelkapottabb bokszmérkőzését rendezték meg. Az egyik sarokban a pehelysúly világbajnoka, a rettenetes ütőerejű és agresszivitású "Terrible" Terry McGovern, a másikban a könnyűsúly legjobb bokszolója, a tapasztalt és keményöklű Joe Gans, aki az egyik legkiválóbb képességű versenyzőnek számított a világon, bőrszíntől függetlenül.

A vörös hajú, ír származású McGovern húsz éves volt, de már három kategória legjobb versenyzőjét is kiütötte. Először a harmatsúlyú bajnokságot nyerte el Pedlar Palmer letaglózásával, akit mindjárt az első felvonásban állított meg. Azután következett a pehelysúlyú trón, amelyet a legendás George Dixon kiütésével gyűjtött be nyolc menetben. A könnyűsúly világbajnokával, Frank Erne-nel az új évszázad első nyarán találkozott az akkor már rettegettnek tartott Terry, a címvédő azonban nem szándékozott kockára tenni övét, így a mérkőzést 128 fontos köztes súlyon rendezték meg. McGovern három menetben intézte el Franket.

Terry McGovern harci pózban (Photo: www.thefightcity.com)

A fiatal bunyós menedzserét Sam Harrisnek hívták, aki az ökölvíváson kívül broadwayi színházak működtetésébe fektette pénzét. Az üzletember minden létező követ megmozgatott, hogy bunyósa népszerűségét maximalizálja, ennek megfelelően beszervezte Terry-t egy melodráma egyik szereplőjének is.

Harris ügyes húzásai és McGovern ellenállhatatlan ringprodukciói robbanékony egyveleget alkottak. A fiatal bajnok népszerűsége a nehézsúlyúakéval vetekedett, a lapok minden mozdulatát nyomon követték, bevételei az 1900-as naptári évben elérték a százezer dollárt, amely a duplája volt az amerikai elnök, William McKinley éves juttatásainak.

Joe Gans ebben az időben már a világ elsőszámú könnyűsúlyú versenyzőjének számított, képességei elvitathatatlanok voltak, ám megítélését beárnyékolta néhány kétes végkimenetelű mérkőzése. A bokszvilág hozzáértői számára nyilvánvaló volt, hogy ezek mögött a bunyós menedzsere, Al Herford áll.

Joe Gans harci pózban (Photo: www.thesweetscience.com)

A McGovern elleni mérkőzést megelőző három évben mindössze két vereséget szenvedett Gans, ám mindkettőt kikezdte a közvélemény. 1899 áprilisában George "Elbows" McFadden ellen kapott ki egy huszonharmadik menetes technikai kiütéssel Joe, majd a következő esztendő tavaszán a később McGovern ellen elbukó Frank Erne állította meg őt egy könnyűsúlyú címvédő mérkőzés keretei között.

Frankkel szemben Gans egy vétlen fejelés következtében nagyon csúnyán felszakadt a bal szeme körül, és a sérülésből ömlő vér megvakította a kihívót. A ring környéki tudósítók egy része szerint nem sok híja volt annak, hogy Joe látószerve kiforduljon a szemgödörből. A világ, amelyben élt, azonban kifejezetten kritikus volt a fekete versenyzőkkel szemben, így például a New York Press hasábjain Ganst egy olyan versenyzőnek nevezték, aki "a legkisebb ingerlésre is feladással reagál. Több gyávaság van benne, mint az összes többi ringbe lépő versenyzőben együttvéve."

A hatalmas érdeklődéssel várt összecsapás eredeti helyszíne minden bizonnyal a keleti országrész legfelkapottabb arénája, a new yorki Madison Square Garden lett volna, ám New York államban az ökölvívást négy évre legálissá tévő Horton Actet 1900 őszére visszavonták, így az eseményt a törvénycikkelyeket alkalomszerűen figyelmen kívül hagyó Illinois államban, Chicagóban hozták tető alá.

A találkozó azonban így is mindössze hat menetre volt korlátozva. Abban az időben az ehhez hasonló, rövid menetszámra kiírt mérkőzések általában barátságosabb, edzőmérkőzés jellegű küzdelmeket jelentettek, ám tudva lévő volt, hogy a rendőrség partner lesz a rekord bevételűnek ígérkező összecsapás jelentősége miatt lehunyni a szemét az akciódús részeknél, így mindenki biztos lehetett benne, hogy a találkozó valódi küzdelemmel kecsegtet.

Erre további garanciát biztosított a Denver Post hasábjain a mérkőzést megelőzően megjelent cikk, amely arról tudósított, hogy Chicago város polgármestere, Carter Henry Harrison Jr két páholyt is fenntartott az arénában maga és baráti társasága szórakozása érdekében.

Az összecsapást könnyűsúlyban rendezték meg, így nem került terítékre Terry pehelysúlyú világbajnoki címe. Gansnek 133 fontot kellett hoznia a mérkőzés előtt este hétkor a megállapodás szerint, vagyis nem volt szüksége komolyabb fogyasztásra. Ennek ellenére a procedúrán Joe egy és negyed fonttal a súlyhatár felett mért be. A többletért cserébe nyolcezer dolláros fellépti díjának felét ígérte oda a McGovern csapatnak, ám az összeget csak abban az esetben kellett kifizetnie, amennyiben győztesen hagyja el a szorítót.

Gans azonban a megegyezés szerint csak akkor kapott fellépti díjat a mérkőzésért, ha képes kiütni ellenfelét. Abban az időben a fekete bunyósok tárgyalási alapja meglehetősen torznak számított mai standard szerint, de Joe-nak kellett a mérkőzés, így bevállalta annak ellenére is, hogy Terry számára elég volt végigállni a mérkőzést ahhoz, hogy az ő kezét emeljék a magasba.

A könnyűsúlyú bunyós azonban biztos volt abban, hogy a lábon viszonylag passzív, szinte kizárólag előrefelé mozgó McGovernnel szemben elégséges lesz a hat menetnyi idő számára arra, hogy vízszintesbe helyezze ellenfelét kemény bombáival.

A jegyek jóval a mérkőzés napja előtt elfogytak, a mérkőzés szervezője, Lou Houseman 9200 szurkolót várt a teltházas eseményre, a jegybevételeket pedig 21-22 ezer dollárra becsülte, ám az optimistább lapok 30 ezer dolláros bevételt is prognosztizáltak, amelynek fele az ökölvívók között került szétosztásra. Több szakíró minden idők legfontosabb Chicagóban megrendezett ökölvívó mérkőzésének tartotta a csütörtöki napra tervezett összecsapást. Houseman a magas érdeklődés miatt filmre vetette a találkozót, hogy a felvételt aztán országszerte vetíthessék a színházak, és ezzel az utolsó centig kifacsarhassa a párosításban rejlő anyagi potenciált.

A fogadóirodák kezdetben szorosnak tartották a párosítást, és az oddsok fej-fej mellett álltak. A mérkőzéshez közeledve azonban egyre többen fogadták meg a kisebb darab, de magasabb munkatempójú és remek futásban levő McGovern győzelmét. Az összecsapás fikszálásáról szóló pletykák is hozzájárultak ehhez, amelyeknek maga Herford, Gans menedzsere próbált elébe menni, amikor napokkal a találkozó előtt nyilvános fogadást kötött Sam Harrisszel, Terry emberével. A megállapodás szerint Herford 2000 dollárt tett fel Harris 3500 dollárjával szemben arra, hogy Gans idő előtt állítja meg a brooklyni bunyóst.

A mérlegelést követően azonban a Tattersall's arénába megindult tömeg további fogadásokat tett Terry győzelmére.

Gans évekkel később ismerte el, hogy Herford 40 és 45 ezer dollár közötti összeget ajánlott fel a számára, ha lefekszik a mérkőzésen. Alnek ezután nem maradt más dolga, mint az, hogy a lehető legtöbb szurkolót rávegye arra, hogy az ő bunyósa győzelmére fogadjon.

Egyik emberének, Vernon Johnsnak túláradó magabiztosságot eljátszva, táblával a nyakában kellett fel-alá járkálnia a nézőtéren, hogy McGovern győzelmét prognosztizálva téteket fogadjon 20 ezer dollárig Terry ellen. Akadt, aki ráharapott a dologra, ám később már új tábla virított Johns nyakában, amely már a brooklyni bunyós kiütéses győzelme ellen ajánlott fogadást. Harmadjára visszatérve már a ring melletti sorokban helyet foglaló felső tízezer tagjait célozta meg, és az ellen fizetett, ha Gans az első négy meneten belül veszíti el a mérkőzést.

Több végkimenetel is benne volt a meccsben, azonban még a fiatal McGovern mellett voksolók is túl keménynek és szívósnak tartották Joe-t ahhoz, hogy korán veszítse el a mérkőzést. Így történhetett, hogy mire megszólalt az első gong, Johns táskája tömve volt a fogadási bizonylatokkal.

A ringet hatvannyolc nagy teljesítményű izzó és négy reflektor világította meg, hogy elégséges fényviszonyt teremtsenek a filmfelvétel készítéséhez. A decemberi fagyos levegő besüvített az aréna kitárt ajtajain és ablakain, amelyek a fénytestek hatalmas hőjének és az állott levegőnek a kiszellőzésére voltak nyitva.

Az első két percben Gans még csak körözött a hevesen támadó McGovern körül, aztán kétszer is padlóra került, mire legongatták a felvonást. A második kör már önmaga paródiájára hajazott; Joe négyszer ment le és kelt fel, majd egy perc ötvenöt másodpercnél ötödjére is lefeküdt, és ekkor kiszámoltatta magát. Miután George Siler mérkőzésvezető leintette a mérkőzést, Joe felállt, és a ringsarkába ment.

A mérkőzés szinte teljes felvétele (Az egyetlen ismert meccsfelvétel mindkét bunyósról)

A tömeg már a nyitó másodpercekben felismerte, hogy ez a Gans nem az a Gans, akit addig bármikor is küzdeni látott, és mire vége lett a komédiának, a szurkolók önmagukból kifordulva protestáltak. Többen lincselésre buzdították egymást. A feleket a rendőrök mentették ki a szivarok ködös füstje és a repkedő újsággalacsinok között az alagsori öltözőkig. Joe-t aztán rövid úton kicsenték az arénából, hogy megfékezzék a zendülést.

Másnap a gála szervezője, Lou Houseman sajtótájékoztatót hívott össze, amelynek során Herfordnak számot kellett adnia arról, hogy a történet tényleg az volt-e, mint aminek látszott. Al a mérkőzés előtti nyilvános fogadásával védekezett, amely nagyon gyenge érvnek tetszett az összegyűlt újságírók számára.

Az aznap reggeli Daily Tribune-ben a mérkőzésvezető, George Siler már megfogalmazta a maga véleményét az összecsapásról: "Ha Gans tényleg próbálkozott... akkor én nem sokat konyítok a bokszhoz. Az a néhány találat, amelyet bevitt, a leggyengébb volt, amit valaha láttam egy hozzá hasonló erejű öklöző részéről."

Csak olaj volt a tűzre, amikor Gans a mérkőzés után ecsetelni kezdte, hogy mindjárt az elején olyan keményen eltalálta őt Terry, amelyből már nem tudott visszajönni. McGovern értetlenségét fejezte ki, és hangsúlyozta, ha tényleg lefixálták a mérkőzést, arról ő semmit sem tudott. Ő csak tette a dolgát.

A győztes menedzsere, Sam Harris kijelentette, hogy semmi akadályt nem görget a bizottság elé, ha azok a körülmények miatt no contestre, vagyis eredmény nélkülire változtatják az ítéletet.

Ezzel egyedül Al Herfordnak lett volna gondja, hiszen ily módon minden fogadási bizonylat, amelyet bezsebelt a mérkőzés előtt, érvénytelenné vált volna. Al végül szerencsével járt, az összecsapás hivatalosan Terry McGovern második menetes kiütéses győzelmeként került adminisztrálásra.

A történtek legkeserűbb levét azonban maga Joe Gans itta meg, akinek nevét azonosították az illegális húzások lehetőségével. Tervezett mérkőzései maradtak el, mert az ellenfelei nem akartak csaló ellen ringbe lépni. Két év kemény munkájára és meggyőző teljesítmények tucatjaira volt szüksége ahhoz, hogy újra elismerjék kivételes képességeit és a boksz térképén betöltött legitim jelenlétét. Amikor hosszú évekkel később beismerte, hogy részt vett a svindliben, azt is elárulta, hogy mekkora szeletet látott a Herford által beígért 40-45 ezer dollárból. Az összeg 4.500 dollárra rúgott.

Gans másfél évvel az eset után megkapta a visszavágót Frank Erne ellen a könnyűsúlyú trónért, és mindjárt az első felvonásban revansot vett korábbi legyőzőjén, amikor egy brutális jobbegyenessel állcsúcson találta a bajnokot. Címét hat éven át őrizte. Regnálása során sikerült megszabadulnia a notorius bűnöző Herfordtól, és néhány igazán jelentős bevételű mérkőzést vívni. Bajnokságának elvesztésekor már szenvedett a tuberkulózis betegségétől, amely másfél évvel a pályafutását záró mérkőzését követően vitte el. Utolsó napjainak küzdelmeiről folytatólagos cikkekben számolt be a The Baltimor Sun nevű lap. Joe Gans harmincöt évet élt.

McGovern hurrikán természetű hengerlése további két kiütéssel abszolvált címvédésen át tartott, aztán jött a hozzá hasonlóan fiatal, ám még sikerre éhes Young Corbett II, aki két menet leforgása alatt úgy tüntette el Terry-t a bokszvilág középpontjából, mint amilyen váratlan üstökösként becsapódott a babaarcú ír fiú két évvel korábban. A brooklyni bunyós soha többé nem tudta még töredékét sem felidézni régi önmagának, feleségét és vagyonát elveszítette, egészsége elhagyta őt, és 1918-ban, néhány héttel harmincnyolcadik születésnapja előtt egy szanatórium lúggal fehérített lepedőjén, egyedül és összetörve repült tovább e világról.

A fikszált mérkőzés által kiváltott közhangulat következtében nem volt mit tenni, így Chicago város önkormányzata egész Illinois államban betiltotta az ökölvívást. Huszonhat év síri csendjét végül egy debütáló ökölvívó, Erland Peterson négy menetre kiírt találkozója törte meg. Ellenfele Jimmy Smith volt.

Az 1900. december 13-án történteknek csak az egyik szégyene a csalás ténye. A másik örökké az marad, hogy soha nem tudhatjuk meg, melyik legenda nyerte volna valójában a mérkőzést. A mérkőzést, amely az egyik legfontosabb párosításnak és az egyik leginkább arcpirító botránynak ambivalens összefonódásaként vonult be az ökölvívás történelmébe.